Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Böjte Csaba OFM: Gondolatok az államcsődről

2011.10.15

 

Böjte Csaba OFM: Gondolatok az államcsődről

2011-09-30 20:44

 

Tanárokkalközéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet –, mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit.

A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkollt: „Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?” Én próbáltam jópofa lenni, és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat, és jókedvű, vidám szemmel nézve legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, hogy mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. „Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!” – jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet – próbáltam mondani. „Kit érdekel? Azért kapják a fizetést – mondja egy főiskolát végzett személy –, hogy nekünk is fizetést adjanak!”

Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet, és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvashatok. Jön a fűtésszámla, és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbolydult világot, és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni, és emiatt államcsődöt jelent be.

Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adósságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődben van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy amerikai dollár egy argentin pesót ért, de másnap már csak négy pesóért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25 százalékát vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75 százalékát. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most, 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak. Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett. Az egyik férfi azt mondta, hogy: „a hatalom mindent megtett!” Mire a felesége csak annyit mondott, hogy: „elég durván tette azt, amit tett”. Kíváncsian rákérdeztem, hogy mégis mit tett a hatalom durván? „Hát – jött a kitérő válasz – mikor mentem reggel a munkába, biza itt is, ott is le volt takarva 10–20 halott az út szélén.” Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden 5-10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, aki azonnal telefonál, ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy-két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.

Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták, és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45–50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokainmalátát, mely nemcsak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort, és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel az őserdőben fegyverrel a kezében gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, hogy milyen elképzelései vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? „Sajnos – jött a szomorú válasz – nincsenek tervek, elképzelések ilyen sok tönkrement család felemelésére.” Egy szerzetes paptól hallottam – bár nem jön, hogy elhiggyem –, mikor a nyomornegyedben az emberek elkezdenek hangoskodni, akkor fegyveres dzsipekkel behajtanak álarcos emberek, és akiket elöl-hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet!

Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik leggazdagabb országában, mely négyzetkilométerben akkora, mint Európa. Persze lehet azt mondani, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén az emberek.

Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok, kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, kimentek, és bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, hogy honnan van ez a hatalmas feszültség a fiatalságban. A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a legvékonyabb a hálózatban a vezető a biztosítéktáblában, ott elolvad, és megszakad az áramfolyás. Sajnos mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy ez a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.

Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót, és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy-egy napra napszámba krumplit szedni. Egynapi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egynapi munkáért annyi krumplit kaptunk, mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani. Egyheti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont a télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.

Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást. Ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne békés, nyugodt döntésekkel gyógyítani, mérsékelni. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha el tudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen!

Istenem, adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes, szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk!

Légy velünk az éjszakában, Istenünk!

Csíkszereda, 2011. szeptember 20.