Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Húsvéthoz kapcsolódó népszokások

2011.02.23

 A tojás

 

A tojás leginkább húsvét idején kerül az érdeklődés középpontjába, és szinte elmaradhatatlan "kelléke" az ünnepnek. Bár a húsvéti szokások a pogány tavaszünnepek szertartásaiból is számos elemet átvettek, a nyugati kultúra alapvetően a keresztény hagyományokból táplálkozik. A tojásevés tilalma például - a kereszténység elterjedésével összhangban - a középkorban vált általánossá a nagyböjt idején, feltehetően azért, mert a tojás az új élet, a feltámadás, egyesek szerint a világteremtés megjelenítője.

A tojás a magyar népi hitvilágban és népszokásokban termékenységvarázsló, és az újjászületést, növekedést jelképezi.


A tojáshoz meglehetősen sok babonás képzet is társul, például, ha véletlenül leejtünk egy tojást, és az összetörik, valami jót fogunk hallani; ha viszont sértetlen marad, vagy csak megreped, akkor jobb az elővigyázatosság, mert rossz hírekre számíthatunk. Ha a héjától megpucoltuk, vagy már megettük a tojásokat, a balszerencse megelőzése érdekében a legjobb megoldás, ha a tojáshéjakat összetörjük egy kanállal. Ha a tojás héját elégetjük, a tyúk nem fog tovább tojni. Nem szerencsés dolog tojásokat sötétedés után kivenni a tyúkólból, vagy bevinni a házba.

A magyar hitvilágban és a népszokásokban elterjedt szokás volt a csecsemő első fürdővízébe tojást ütni, hogy a gyerek szép, egészséges legyen. Lakodalomban az új asszonyt a vőlegény házába való bevezetéskor tojásra léptették, vagy tojást tettek, gurítottak ülőhelye alá az esküvői vacsorán, hogy a könnyű szülést, illetve a termékenységet biztosítsák. A kínai Zhejiang tartományban régebben az ifjú feleségek tojást rejtettek a nászágy végébe, hogy így biztosítsák teherbeesésüket. A szülést követően az ifjú anyának rántottát adtak enni, és a betegek is tojást kaptak, hogy mielőbb felgyógyuljanak és megerősödjenek. A gyerekekkel első születésnapjukon lágy tojást etettek.
 

Virágvasárnap, húsvét

 

A húsvét, a vasárnapok mellett, a keresztény egyház legrégibb és legfontosabb ünnepe, de húsvét környékén tartják a tavaszt köszöntő hagyományos fesztiválokat is. Noha maga a húsvét csak egyetlen vasárnap, megelőzi azonban a húsvétra felkészülés ideje, a nagyböjt negyven napja, valamint a nagyhét: a virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A feltámadás napját követő ötven nap, az ún. „húsvéti idő” pedig egészen pünkösdig tart.

A keresztény húsvétot megelőző nagyhét, mely egyben a negyvennapos böjt utolsó hete is, a virágvasárnappal kezdődik. Virágvasárnap ünnepén a Jézus passióját megelőző győzedelmes jeruzsálemi bevonulásáról emlékezik meg az egyház. A szamárháton Jeruzsálembe érkező prófétát ujjongó tömeg fogadta, és - a zsidó hagyomány szerint - az életet, reménységet, győzelmet szimbolizáló pálmafa-ágakkal integettek neki. A béke üzeneteként értékelték, hogy Krisztus nem a harcba indulást jelképező lovon, hanem a keleti tradíció alapján békés állatnak tartott szamáron ülve jött a városba. A diadalmas jeruzsálemi bevonulásra történő megemlékezés hamarosan a keresztény liturgia része lett, előbb Konstantinápolyban majd ezt követően Rómában is hagyománnyá vált a pálmavasárnap megünneplése. A kereszténység terjedésével, a mérsékelt égövi és az északi országokban - ahol az éghajlati viszonyok miatt nem honos a pálma - a pálmaágakat tiszafa-, lucfenyő-, puszpáng ágakkal, barka vesszővel, később pedig megszentelt virágokkal váltották fel, és az ünnep elnevezése a pálma- helyett virágvasárnap lett.

Nálunk (és a környező országok többségében) virágvasárnapon a pálmaágak helyett barkát szentelnek meg. Ez a nap az ún. dologtiltó napok sorába tartozik, és az ünnepen a mulatozás sem megengedett. Viszont elterjedt szokás virágmagokat ültetni, mert a néphit szerint az e napon eldugott magból kikelő virágok illatosabbak lesznek. A megszentelt barka nemcsak a pálmaágat helyettesíti, hanem - a hiedelmek szerint - mágikus erővel is rendelkezik. A görög katolikusok vihar ellen az ereszcsurgásba dugják, hogy megvédje őket a villámlás ellen. Az ismert népi gyógymód pedig úgy tartja, hogy ha a templomból jövet lenyelünk egy szem szentelt barkát, védelmet nyerünk a torokfájás és a gyomorbántalmak ellen.


A húsvét napja minden évben más naptári napra, a 325-ös Niceai zsinat döntése alapján, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra esik. A 20. században azonban egyházi vezetők felvetették, hogy a húsvétot mindig ugyanazon a naptári napon, április második vasárnapján kellene megtartani. A húsvéttal egybeesnek az ősi pogány tavaszünnepek, melyek ugyancsak a termékenységről, az újjászületésről szólnak, később azonban kapcsolatba hozták a feltámadással is.

A keresztények ekkor ünneplik meg, hogy Jézus Krisztus a nagypénteki kereszthalálát követő harmadik napon feltámadott, vagyis „átment” a halálból az életbe. Ezzel az áldozatával váltotta meg az emberek bűnét, feltámadásával pedig győzedelmeskedett a halál felett. A húsvétnak meghatározó szerepe van a keresztény egyházi évben, szinte az egész liturgikus év a húsvéthoz igazodik. A szertartásrendi, liturgikus szövegek (szentírások, olvasmányok, könyörgések, zsoltárok) mind arra utalnak, és arra hívják fel a hívők figyelmét, hogy a húsvét a szabadulás és a megváltás ideje. A katolikus és ortodox egyházakban minden mise lényege ez, vagyis az Eucharisztia (Oltáriszentség) szertartása, ami a húsvéti eseményekről szól.

A húsvéttal kapcsolatban számos népi hagyomány alakult ki, melynek egyik szereplője a tojás. A színesre festett húsvéti tojások ajándékozási szokása utal a feltámadásra, az élet megújhodására. A gyerekek, a Krisztus vérét szimbolizáló piros színűre festett kemény tojásokat kapják. Az írott tojásnak varázserőt tulajdonítanak. A húsvéti tojásnak nemcsak vallási jelentősége van, a színes, díszes tojások egymásnak ajándékozása a fiatalok körében a szeretet, a rajongás és a szerelem jelképe. Azt mondják, hogy a kapott tojások száma a népszerűség fokmérője. Az ifjak legtöbbje a húsvétkor kapott tojásokat elteszi, majd egy bizonyos idő elteltével megnézi, hogy melyik maradt a legszínesebb. A színezés megmaradása jelzi a szerelem tartósságát.

A tojásfestés, -írás, vagy -hímzés ideje a nagyhét. A festések, írások vagy a „hímzések” igen változatosak, lehetnek kezdetlegesen egyszerűek, de szemet gyönyörködtetően művésziek is akadnak közöttük. Hazánkban a régészek egy avarközi temetőben leltek a legrégebbi hímes tojás töredékre.

Először a perzsák használtak színezett tojásokat a tavasz megünneplésére kb. i.e. 3000 évvel. Az ősi árja hiedelem szerint az egymásnak ajándékozott piros és aranyszínű tojások a Nap ébredését, a természet újjászületését jelképezték. A keresztények közül a macedónok voltak az elsők (a 13. században), akik festett tojásokkal ünnepelték a húsvétot. A tojásfestés szokását a Közel-Keletről visszatérő keresztes lovagok terjesztették el, Európában ezután vált a húsvét és egyes nyári ünnepek „kellékévé”.

A húsvéti nyúl - hasonlóan a tojáshoz - a termékenységet szimbolizálja, ezért lett a bárányon kívül a nyúl a húsvét állata. A nyúl és a húsvét ünnepének összekapcsolására először a protestáns Európában, a 17. században került sor, de csak a 19. században vált általánossá. A nyúl és a tojás társításának a régmúltba nyúlik a története. Az egyik vízözönnel kapcsolatos legenda szerint a nyúl mentette meg az állatokat, amikor Noé bárkája léket kapott, ugyanis a nyúl a nyílást betömte a farkával, ezáltal minden állat megmenekült.

A keresztények a nyulat a bujaság és a nyakló nélküli nemi élet jelképének tartották. Ugyanakkor elterjedt a hívő keresztények körében egy olyan elképzelés, miszerint a nyúl a védtelenség jelképe. A Szűz Mária előtt kuporgó fehér nyúl azt jelzi, hogy az „állati” ösztönök felett győzött az erkölcsi érték. A keresztény világban elterjedt szokás, hogy a nyúl hozza a húsvéti tojást, amit egy előre elkészített fészekbe elrejt. Néhány száz éve először a falun élő német gyerekeknek mondták azt, hogy a nyúl tojja a húsvégi tojásokat. E mesének van némi alapja, ugyanis a bíbic, a mezei nyúl vackához hasonló fészket épít a földön. Ha valamelyik nyúl valamilyen okból elhagyja a vackát, előfordul, hogy a bíbic oda rakja le a tojásait.

Az ünnep másik állata, a bárány a félénkséget, ártatlanságot, az áldozati jelleget testesíti meg. A világfa ábrázolásokon a kereszt tövében, Krisztus mellett áll a bárány. Szent Pál párhuzamot vont a zsidó pészachi bárány áldozat és Krisztus áldozata között, innen ered az a keresztény elgondolás, amely Jézus Krisztust, Isten ártatlan és tiszta báránynak tekinti, aki halálával az egész emberiséget megváltotta a bűntől. A húsvéti bárány gyapjúja, az aranygyapjú megítélése is pozitív, mely ugyancsak a termékenységet reprezentálja.

A húsvéti ételszentelés a 10. század óta vált szokássá. Az ünnepi ételek maradékainak az emberek varázserőt tulajdonítottak. A megszentelt húsvéti sonka csontját a gyümölcsfákra akasztották, hogy bőséges gyümölcs teremjen. A kalács morzsáit pedig a tyúkoknak adták, hogy sok tojást tojjanak. A Székelyföldön a húsvéti morzsákat megőrizték, hogy nyáron a verebek kártevése ellen használják fel. Az Ipoly mentén egy-egy tojást ketten ettek meg, hogy ha valamelyikük eltévedne, jusson eszébe, kivel ette a húsvéti tojást.

A húsvéthoz köthető a világszerte elterjedt szokás, a húsvéti locsolkodás, nálunk a napja a húsvét hétfő. Régen faluhelyen a fiúk és legények kútból húzott, vagy patakból telemert vödör vízzel öntötték le a lányokat, hogy el ne száradjanak. Manapság illatos kölnivel locsolkodnak. A locsolkodás előtt a fiúk húsvéti rigmust mondanak, s kérnek engedélyt e művelethez, amit a lányok festett piros vagy szépen díszített hímes tojással, csokoládé nyuszival, finom süteménnyel, pohár borral, vagy némi pénzzel köszönnek meg. A Dunántúlon locsolás helyett fűzfaággal vesszőzik meg a lányokat. Mind a locsolkodás, mind a vesszőzés pogány eredetű termékenységi rítus, párosulva a víz tisztító erejével.

A keresztények a Húsvétot a feltámadással, a locsolkodást pedig a kereszteléssel hozták összefüggésbe. A néphit szerint a Krisztus feltámadását ujjongva ünneplő asszonyokat vízzel locsolták le a sírt őrző katonák, hogy lehűtsék őket. Egy 1545 áprilisából fennmaradt írás a lányok húsvéti fürösztéséről tesz említést. Két évszázaddal később e szokás már vödörből öntött vízre mérséklődött, s mára meglehetősen megszelídült.

A húsvéthoz számtalan hiedelem, babona is kapcsolódik, ezek közülük az egyik szerint ahhoz, hogy egész évben szerencsénk legyen, új ruhát kell viselnünk, a másik pedig így hangzik, ha húsvét első napján az ember hideg vízben fürdik, jó egészségre számíthat az év hátralévő részében.

 

Nagycsütörtök, nagypétnek, nagyszombat

 

A katolikusok húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. A keresztény hívők ekkor emlékeznek a megváltásra. A 4. században élt alexandriai Atanáz, valamint a 367-ben Constantia egyházi előljárójának megválasztott Epiphanosz püspökök nevezték először szent hétnek ezt az időszakot, igaz eredetileg csak két szent napra, a péntekre és szombatra gondoltak. A niceai zsinat (325) előtt a keresztény egyház a húsvétot, a szombatról vasárnapra virradó éjszakán tartotta meg. A 4. század végére azonban az ünnepi megemlékezések már egymástól elkülönítve, a hét más-más napjára is kiterjedtek. Nagycsütörtökön Jézus Krisztus utolsó vacsorájára, nagypénteken Krisztus szenvedésére és halálára, nagyszombaton sírbatételére, húsvét vasárnapján pedig feltámadására emlékeznek.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja. A keresztény hagyományban Jézus a Getsemáne-kertben e napon vett búcsút tanítványaitól, majd felkészült az áldozatra. Tanítványait ekkor hívta meg a (feltehetően) Széder esti vacsorára (ez lett az utolsó vacsora), amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amikor a főpapok – pápa, püspökök, apátok¬ – jelképesen megmossák 12 szegény ember lábát. Angliában ilyenkor a brit uralkodó mindig más-más templomban oszt alamizsnát a rászorultaknak.

Nagycsütörtök az Oltáriszentség, vagyis az Eucharisztia alapításának ünnepe. Ilyenkor minden templomban csak egy misét tartanak, az esti órákban. A pap fehér ruhában celebrálja, e színnel utal az ünneplésre, az örvendezésre. Ilyenkor a feszületeket takaró lila lepleket is fehérekkel váltják fel. Az orgona hangjára felcsendül a „Dicsőség a magasságban Istennek” kezdetű himnusz, s közben megkondulnak a harangok, megszólalnak a csengők, hogy utána nagyszombatig, húsvét vigíliáig némák maradjanak. Ahogy mondják, a harangok Rómába mentek. Ez a néma csend fejezi ki azt, hogy senki sem állt ki Jézus mellett. A prédikációt a már említett lábmosás követi.

A szentmise befejeztével, csendben, mellőzve minden ceremóniát, megtörténik az ún. oltárfosztás, aminek során a templom oltáráról leveszik a kereszteket, gyertyatartókat, terítőket. E sajátos halotti szertartással jelképezik, hogy Jézust megfosztották ruháitól, de egyben utalnak a gyászra is. A középkor folyamán számos szerzetesrendben megszokott volt az oltármosás. Miután eltávolítottak mindent az oltárról, megmosták, megkenték, letörölgették. A Krisztus oldalából kifolyt vérre és vízre emlékeztetve, az oltárokat borral és vízzel mosták meg. Az oltármosás miatt sok helyen e napot tiszta csütörtöknek is hívják. E foglalatosságokat minden évben egyszer végzik el, emlékezve az oltáriszentség megalapítására, az oltár szeretetére és tiszteletére. Ugyanis az oltárt elsősorban Jézus testének megtestesítőjeként tartják számon, az oltár megfosztása a gyász jele, annak megmosása, megkenése pedig azt kívánja kifejezni, hogy Jézus halála nemcsak halál, hanem szentség,  „benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk”.

A templomokkal ellentétben, a székesegyházakban délelőtt tartanak misét. Ezen az adott egyházmegye valamennyi papjának kötelező résztvenni, ahol megújítják, megerősítik papi fogadalmukat. Ekkor végzik el a krizmaszentelést (balzsammal kevert faolaj). A püspök megszenteli és megáldja a következő évben használt szent olajokat – a keresztelendők olaját és a betegek olaját – valamint a krizmát. Megszentelik a nagypénteki áldozás ostyáit. Valamikor e napon fogadta vissza az egyház a megtért bűnösöket. Németországban e napot zöldcsütörtöknek nevezik, mert a bűnbánók zöld ágat kapnak, jelezve, hogy eleget tettek nagyböjti kötelezettségüknek.

Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírbatételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése.

Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmönetbe hozott kereszt előtt a hívők kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs.

A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívők lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje.

A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emléknapja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak, a böjt örömteli befejezését követően sok keresztelési szertartást tartottak, azonban a nagyszombati istentisztelet egy időben nem volt része az egyházi liturgiának. A tűzszentelés, a templombavonulás, a húsvéti gyertyaszentelés, a keresztvízszentelés pedig már a későbbi idők jellemző szertartásai. Régen húsvét vigíliáján megkeresztelték a jelölteket, megáldották a keresztutakat és a szentelt vizet.

A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tűzet, meggyújtják Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. A misén felhangzó Alleluját harangzúgás, csengőszó és az orgona hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória. Ezt követi a keresztvízszentelés, majd az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmönet nem része a vigíliának, a mise végén a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmönet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus. 1955-től a római katolikusok és a keleti ortodoxok húsvét előtt ismét virrasztanak

 

 

Nagypénteki, nagyszombati hiedelmek

 

A nagypénteki böjt idején nem főznek, sütnek zsírral. Ezen a napon az emberek felkeresik a temetőket, meglátogatják halottaikat, megtisztogatják a sírokat. Nagypéntek emlékére a katolikus templomokban már nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, ettől kezdve húsvétig harangozás helyett kerepelnek, s a jószágokról is leszedik a kolompot, csengőt. Amikor újra megszólalnak a harangok a gyerekek csapatokba verődve csengőznek, vagy kolompolnak, elsősorban azért, hogy elűzzék a férgeket, vagy a faluból elriasszák a békákat. Ez utóbbi célt szolgálja az a szokás is, hogy a ház körbeseprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek.

Számos vidéki helyen, de elsősorban a Hortobágyon dívott (és dívik ma is) a nagypénteki mosakodás. A férfiak azért tisztálkodnak meg alaposan, hogy ne legyenek ragyásak, az asszonyok a szeplőt mossák le az arcukról. A fürdetésből a gyerekek sem maradnak ki. Az állatok közül elsősorban a lovakat fürösztik meg alaposan (ha mód van rá, meg is úsztatják őket), hogy ne legyenek rühösek, egészségesek maradjanak. A mosdatási ceremóniák eredete az a hollóval kapcsolatos hiedelem, mely szerint nagypénteken mossa a holló a fiát. Ebből következik, hogy az embereknek meg kell mosakodniuk, s a lovaikat is meg kell mosdatni.

Elsősorban a protestánsok körében ismert nagypénteki népszokás a Pilátus-verés, égetés, kergetés vagy pancilusozás. Ennek során gyerekek, fiatal fiúk óriási lármát csapva dorongokkal, botokkal döngetik a földet, vagy a templom elé hordott deszkákat, esetleg a templompadokat, s teszik mindezt abban a hitben, hogy ezzel Pilátust verik agyon, aki Jézust halálra ítélte.

A nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka különösen alkalmas a szerelmi jóslásokra, melynek eredményeként a hajadon lány megtudhatja, ki lesz a jövendőbelije. Az egész napos böjt után, az esti mosakodást követően a lány a fésűt és a szappant egy törölközőbe csavarja, és a párnája alá teszi. Ha férjhez akar menni, a mosakodást követően nem szabad megtörölköznie, mert a hiedelem szerint, az a férfi lesz a párja, aki álmában megtörli a leány arcát.

Nagypénteken tilos volt a szántás, ha mégis sürgősen el kellett végezni, akkor az igavonó állatnak a „Ne péntek, ne!” szavakat kellett kiabálni. A tilalom csak a munkavégzésre vonatkozott, a jószágot nagypénteken is muszáj volt etetni, itatni és rendben tartani.

A népi hiedelem szerint, ha a nagypénteken születő gyermeket húsvét vasárnapján keresztelik meg, felnőttként a gyógyítás képességével fog rendelkezni. Ha a gyermek fiú, akkor a lelkészi hívatást kell választania. Nagypénteken nem szabad mosni, mert hamarosan meghal valaki a családban. Aki viszont nagypénteken vágja, vagy vágatja le a haját szerencsés lesz, mert a következő nem fog fájni a foga. Hasonlóan kedvező ilyenkor a körömvágás is, mellyel a fejfájás előzhető meg.

A hiedelem úgy tartja, hogy a nagypénteken tojt tojás sohasem zápul meg. Az angolok pedig azt hiszik, hogy a nagypénteki tojás tűzbe dobva képes elfojtani a lángokat.

Nagyszombati népszokás az előző évi szenteltbarka elégetése, máshol a szentelt tűz parazsának hazavitele. A lányok az első harangszó alatt megmosakodnak, hogy arcukat, testüket ne csúfítsa el szeplő vagy májfolt. A gazdák hajnaltájt az első harangszóra fejszével a kezükben „faijesztésre” indulnak. Sorra megkopogtatják gyümölcsfáikat, és azzal fenyegetik azokat, hogyha nem teremnek, kivágják valamennyit. Ám közben az asszonyok sem maradnak tétlenek, ilyenkor vetik el az indásnövényeket, hogy hosszúra nőjön indájuk.